Színésznőt szerettem
Kicsiszolódott egy újabb rövid novella. Az 5000 karakteres novellák keletkezésének háttere a kategória leírásban olvasható. Továbbra is gyűjtöm a novella alaphelyzeteket, amiket maximum 5000 karakterben kell megírnom. Írj Te is egy alaphelyzetet, ha van kedved!
[A kapott novella feladvány:
Körülötte mély, mozdulatlan csend volt. A fűrésztelep zaja sem hallatszott már. Az egyetlen nesz a csizmája alatt megcsikorduló hó volt.
És akkor hirtelen meghallotta…]
Ablaktörlő zörgött a bokrok felől, ahogy a száraz szélvédőn szántott.
Milyen diszkrét! Nyilván meglátott, de a duda szóba se jöhetett. Okos megoldás! Rá vall. A motornak azért járnia kellene, különben megfagy a drága! Jövök már, melegítelek!
A kocsi piros volt és nem túl nagy. Talán ezért is járt halkan a motor. Egyre hallhatóbb lett, ahogy a hóban közelebb lépkedtem.
Mosolyogva integetett a szélvédőn át. Behuppantam mellé, és már csókoltam is, miközben szőke hajába túrtam. Maradtam volna így egész nap, de ő levált az ajkamról:
– Mennyi időd van?
– Háromnegyed óra. De … késhetek kicsit. Apósom bement a városba seftelni.
– Ne mondj ilyet!
– Hogy seftelni?
– Hülye! Nem az apósod, és remélem nem is lesz.
– Nem lesz! – Már nem igazán figyeltem. Kezem a kabátka bélésénél járt.
Lefogta a karom. – Döntened kell! Vagy ő, vagy én. Az utolsó alkalom, hogy bujkálok veled.
– Ki kell tartanom nyárig! Nem éhen halni jöttem ide utánad.
– Tudom, hogy kell a pénz, de más melóban is ki lehetne húzni a telet.
– Ne kezdjük megint! Ebben a válságban a helyiek is alig találnak munkát, én meg nem értek semmihez, ami itt kell. Kapóra jött az a csaj. Ne nézz már így!
– Egy mocsok szélhámos zenész vagy! – a derekához húzta a kezem. Finoman sóhajtott, ahogy hozzáértem. Aztán a fülembe súgta:
– Én meg a te dívád.
– Az enyém – leheltem a nyaka és válla hajlatába. Forró volt! Az én dívám, aki Pesten csak a dívák második kishúga lehetett, itt meg sztár. Mondott még valami szokásos biztatót arról, hogy nyáron majd a szabadtéri színpadon intéz nekem helyet, de én közben találtam egy gombot.
Addigra már praktikusan bepárásodott a kocsiablak, és cinkos álcázást nyújtott a továbbiakhoz.
*
– Na végre, Józsi! Hoztad a bort?
Tényleg, basszus, a bor! Pedig oda volt készítve a hátsó ülés alá! A kapkodásban ott maradt.
– Nem volt senki fent a hegyben – vágtam oda, de sejtettem, nem úszom meg ilyen könnyen.
– Na ne szórakozzál! – kiabálta túl a fűrészgépet.
– Pedig, Sanyikám, ezt a napot pia nélkül kell végigcsinálni. Majd kibírjuk.
Bátor lehettem, nem jöhetett csak úgy el a gép mellől, mégis izzadni kezdtem, pedig még nem is álltam neki a deszkapakolásnak.
Ezt sajnos a kisfőnök Tóni is kiszúrta, és kicsörtetett a bódéból: – Józsikám, bazmeg! Csapjá’ már le a deszkákra, mint a sasmadár! Odafagynak bazmeg a hóra, azt hiába fossa őket a Sanyi! A Robi Bát meg majd szétbassza az ideg, ha nem lesznek fenn háromra a platón.
Serényen hajolgatni kezdtem a deszkákért, valami „jól van, na” féleséget morogva hozzá. Vigyáznom kellett az állásomra.
– Nem hozott bort! – üvöltötte Sanyi a kisfőnöknek.
Az rám nézett, majd rácsapott a nagy piros gombra. A gép lehalkult, a szalagfűrész szép lassan megállt a deszkában. Mint körülötte minden más az univerzumban. Mindketten mereven néztek rám a beálló csendben. Csak én csaptam zajt, ahogy pakoltam tovább a deszkákat. Eszem ágában sem volt szembenézni velük. Még ketten odajöttek, mire Tóni megszólalt:
– Asszed, csak mer’ épp te kavarsz a Zsanival, védve is vagy? Hát nem! Velem itt ne szórakozzál művészkém! Egy szaros pincénél se volt senki? Hülyének nézel?
Pakoltam lelkesen. Volt még deszka. Kifogás meg egy sem.
– Rám nézzél, ha hozzád beszélek! Kirúgatlak a picsába!
Letettem a deszkát.
– Jövőre meg én rúgatlak ki Tónikám. A főnök kinevez ide telepvezetőnek, ha a veje leszek.
Csend lett megint, néztünk egymásra. Tóni felröhögött.
– Van ám mersz a hülyegyerekbe! Még hogy telepvezető? Egy gitáros! Halljátok!?
Röhögött az egész fűrésztelep.
– De most már elég a bambulásból! Vissza dolgozni az egész banda! – Rácsapott a nagy piros gombra.
*
– Jó estét Robi Bátyám! A színházjegyekért jöttem. A Zsani azt mondja, itt hagyta őket.
A főnököm végigmért. Nem tudtam eldönteni, melyikünk a kelletlenebb.
– Mer’ az én édes kislányom az eszét is elhagyja, ha fodrászhoz megy! Na gyere be! Oda üljél!
– Ülnék szívesen, csak ugye mindjárt…
– Mondom leülsz.
Leültem. Enyhültebben folytatta.
– Te Józsi! Mennyi kedved van neked színházba menni?
– A Zsani szerette volna, mert…
– Azt mondta a Zsani, hogy valami komolyat akarsz vele megbeszélni. – „Apósom” lassan eszegette a sós mogyorót az étkező asztalról, közben engem fixírozott. – Tisztára beizgult a kicsim. Színgézjegyér’ ment, meg szólt a fodrásznak.
– Én csak…
– Most én beszélek. Figyelj! Jó gyerek vagy, de csak egy éhenkórász művész. Ha meg mered kérni a lányom kezét, én satuba fogatom az összes ujjadat, aztán gitározhatsz az öklöddel. Lődöröghetsz a Zsani körül, meg rakhatod nálam a deszkát, akár udvarolsz neki, akár nem. De a férje az más lesz. Értve vagyok?
Bólintottam. Igyekeztem csalódott képet vágni.
– Akkor jó. Nesze a jegyek! Menjé’ aztán jól nézd meg azt a dögös pesti bigét! Hejj, ha egyszer elkaphatnám! Az ilyenféle lenne hozzád való, nem az én kislányom. Na tűnés!
Csak szegény Zsanit sajnáltam. De várt rám a színház.
Subscribe
Login
0 hozzászólások