Helyesen házasodni

Alaphelyzet helyett ezúttal egy mondatot kaptam ihletül a maximum 5000 karakteres novella kihívásomhoz. A kilenc férjet fogyasztó Gábor Zsazsa mondását: “Elválni valakitől, csak mert nem szeretjük, legalább akkora butaság, mint hozzámenni valakihez, csak mert szeretjük.”

Milyen novellát inspirált? Ezt:

Esteledett már Monte Carlo felett, gyűlt a báli közönség a Palacé de Monier előtt. A kíváncsiskodók és a sajtósok kordonja előtt dívák, főrendek, aranyifjak érkeztek limuzinjaikkal, sportkocsijaikkal. Nem volt ritka a hatvanas szmokingos úriember ragyogóan fiatal, sudár termetű hölgyével, sem a jóképű ifjúba karolva érkező matróna. Mindez olyan természetes volt, mint a fogadásukra felkínált pezsgők, melyekből egy üveg áráért odaadta volna kocsiját a lány, aki egy kilométerrel arrébb épp leparkolt a fizetős parkolóban. A visszapillantó tükörben még egyszer ellenőrizte a sminkjét, kiszállt, megigazította magán a ferraripiros estélyi ruhát, elköszönt a játékautónyi, kopottpiros Fiattól, és megindult a Palacé de Monier irányába. Billegett kicsit tűsarkain, de sietne kellett.

Esteledett már a színésznő felett is, aki aktuális iparmágnás férje társaságában szótlanul ült egyik limuzinjuk hátsó ülése kényelmében. Nem beszélgettek, megint csak veszekedés lenne. Kinézett az ablakon, a gyér belső világítás miatt csak saját tükörképe nézett vissza rá az út menti liget sötét háttere előtt. Gyakorlott műmosolyait kezdte próbálgatni, de csak ráncai mélyültek el.

– Fred, kapcsold ki a világítást!

A pillanatra beálló sötétből halk kattanást követően újra világos lett.

– Tudod, hogy utálom a sötétet! – horkant fel a férj. – Fred, meg ne próbáld mégy egyszer lekapcsolni!

– Milyen kisstílű vagy George! – mondta a színésznő

– Lehet hogy paranoia, de miért lenne kisstílűség?

– Na hallod! Mekkora úr vagy te, ha a saját kezeddel nyúlsz a kapcsolóhoz?

A limuzin lassított.

– Megérkeztünk uram – szólt az ijedt sofőr.

– Azt se tudom, hozzád miért nyúlok a saját kezemmel – morogta a férj a pózolva kiszálló színésznő hátába. – Bent szétválunk a köszöntés után – folytatta, míg a felesége belékarolt. – Lesz pár fontos beszélgetésem, amit csak unnál.

– Tökéletes. Nekem csak fontos beszélgetéseim lesznek. – válaszolt a nő ajkait alig kinyitva, nehogy eltűnjön az arcáról a villogó vakuknak gyártott mosoly.

Míg mentek a lépcső felé, valaki odakiáltott a kordonból:

– Művésznő! Lenne szíves?

Autogramot kérnek tőle! Milyen kellemes meglepetés! Ritka már az ilyesmi. De a kordonon át a tömegből az a kéz határozottan felé nyújtotta a papírt és a tollat.

Csinos, huszonéves nő, estélyiben. Olcsó estélyiben, de így is elüt a többiek civil ruházatától.

A színésznő önkéntelenül lépett volna a fiatal nő felé, de férjének esze ágában sem volt megállni. Így is megtorpantak egy pillanatra, ennyi ideje volt dönteni. Ha itt kint leválik George-ról, abból botrány lesz. Megint botrány őbelőle, ami jó. De George-ból is, mint megalázott férjből. Vagy ha őnélküle megy tovább, akkor mint gőgös férjből, aki nem tiszteli a nőket. Az pedig nem jó, mert ez a férje most itt fontos üzleteket készül összehozni. Szüksége lesz a jó hírére, hogy gyarapodhasson még kicsit a vagyona.

Villanásszerűen jött az ötlet, mint mindig, amikor ki kellett vágnia magát.

– Engedjék kérem át a kisasszonyt a kordonon! … Igen, őt!

Szélesre tárta a kezét: – Nahát! Te vagy az, drágám!? Gyere, hogy vagy?

Belekarolt a meglepett fiatal nőbe.

– George, mehetünk! Majd bent elmondom, kicsoda a kisasszony.

A fiatal nő álmában sem gondolta volna, hogy a színésznő felismeri benne tizenöt évvel ezelőtti harmadik férje lányát, hiszen akkor ő még csak kislány volt, és alig fél évig éltek együtt. Mikor kiderült, hogy a papa cége a csőd szélére került, a színésznő beadta a válást. Azt mondta, nem bírja a feszültséget.

Most bezzeg bírja, hisz bevisz magával valakit a Moncaói Herceg estélyére. Pedig ő csak annyit szeretett volna elérni, hogy a bál vége felé idekint személyesen beszélhessenek. Tanácsot kérhessen egy nagyvilági nőtől egy nagyvilági fiú kapcsán.

– Méghogy szerelem! Milyen hülyeség ez? – A színésznő még mindig idegesen nézelődött, közben egyik kezével gesztikulált, másikban a harmadik pohár konyakot tartotta. Homlokán egy ponton finoman megereszkedett az alapozó.

Még mindig a tíz perccel ezelőtti kínos jelenet hatása alatt állt, mikor az ajtónállónak a fiatal nő bemondta a nevét, ő pedig felsikkantott a meglepetéstől. A férje úgy nézett rá, mint egy bolondra, s ezt ő nagyon utálta. Ő az, aki bolonddá teszi a férjeit, nem fordítva.

Erre ez a lány, most hadarva-pirulva a szerelemről magyaráz.

Beöntötte a konyakot, kezdett megnyugodni.

– A lényeg, hogy a fiú gazdag, ha itt lesz. Oké, hogy nem hívhatott meg, de ezt ne játszd tovább! Ha meg akarod fogni férjnek, határozott legyél. Ragadd meg a tökét, és el ne engedd, akárki akármit mond.

– Csak azt nem tudom, hogy…

– Semmi hogy! Tetszel neki?

– Igen.

– Gazdag?

– Igen, de én…

– Nyugi! Figyelj! Majd én odaviszlek hozzá, bemutatlak a társaságának, mint a nevelt lányomat. Az már rang, hidd el.

– Ott jönnek az apjával!

– A hercegi trónörökös!?

– Hát nem édes? Jaj, úgy izgulok! Megvárjuk, míg az apuka mással kezd beszélni?

– Dehogy várjuk! – A színésznő letette a poharat, igazított a ruháján. – A herceg sármos úriember. Gyerünk! És azt fogjuk mondani, hogy ketten jöttünk…