„
…
Pepe közben a hajó sérüléseit méregette: – Azért ezt a deszkázatot csak nem tudjuk olyanra megcsinálni, mint kellene!
– Attól függ, Pepe, hogy hol van Neked a „kellene”. Én betennék oda egy tartalék deszkadarabot jól lecsavarozva kétoldalt, aztán arra ültetném rá a veretet.
– Hát az meg hogy nézne ki!?
– Elég jól.
– Dehogy nézne ki elég jól! – Pepe önkéntelenül a fejéhez kapott – Ha meglátná a hajóács, még el is sírná magát. Aztán káromkodna, meg köpne egy nagyot. Hogy lehetne egy ilyen gyönyörű hajót tartalék deszkadarabbal megsuszterolni!
– Úgy, ahogy adja a szükség!
– Persze, a szükség nagy úr. De akinek ilyen hajója van, az is nagy úr. És az uraság kötelez. Én azt mondom, be kell menni egy rendes kikötőbe, ahol hajójavító is van, és rendes hajóácsokkal megcsináltatni, aztán lefestetni. Csillogjon-villogjon! Mit szólnának a többi hajós urak? A szép fehér hajótestbe belebarmolva egy barna deszkadarab!? Messziről világítana.
– Ej Pepe! Hát Isten fénye is itt világít körülöttünk. Együtt ragyog a világ ezer csodájával, mégse veszi észre senki.
– Azt lehet, hogy nem, de ezt igen. Ez vonzza a szemet.
– Az enyémet nem.
– Maga tudja, Kapitány – Pepe kelletlenül rendezgette a szerszámokat, – de hogy ez nem lesz jól így, az tuti.
– Elég jó lesz. Tudod, Pepe, ha abba feszülnék bele, hogy egy veret alatt a hajódeszka milyen, hogyan maradna időm a fontosabb dolgokra?
Pepe félrenézett, nem mondott semmit. De kiült az arcára a fel nem tett, megvető kérdés „Az egész napos üldögélésre?”
Ő mosolygott. Nem bántották már az ilyen kérdések.
– Tudod, a Világnak sok üldögélőre van szüksége. Olyanokra, akik figyelik és szeretik. Ez segít még egy darabig összetartani a világot. Igazából ennél jóval több üldögélőre lenne szükség. De erről majd később beszélek, nem akarlak feltartani a munkában.
– Esetleg fel is hozna nekem egy fűrészt? Kezdhetünk barkácsolni.
– Boldogan! – állt fel erre Ő.
– Persze! Hogy is máshogy, mint boldogan! – dörmögte orra alatt a matróz.
Ő hamarosan érkezett a fűrésszel. – Ha tudjuk, mit tegyünk, az csak jó lehet.
– Lehet, lehet. De most nem jó!
– Végül is, kezdésnek megteszi az is, hogy jó lesz. Abban megegyezhetünk, hogy minden rendben lesz?
– Nem is tudom – Pepe komoran tekintett végig a hajón.
– Ej, Pepe! Hogy is érthetnéd meg azt, hogy ez itt és most is rendben van, ha azt is nehezedre esik elképzelni, hogy rendben lesz!
– Azt, végül is, el tudom képzelni. Ha nagyon megerőltetem magam.
– Nagyon jó! Ha már tudod, hogy rendben lesz, van egy belépőd a „Rendben Van”-hoz. De ehhez legalábbis, engedd meg magadnak, hogy minden rendben lesz.
– Jó, megengedem. Rendben lesz – mondta morcosan a matróz, bár látszott rajta, nem egészen így gondolja.
– Helyes! Akkor most mondd el még ötször!
Pepe keze megállt. Fel se nézett Rá.
– Mit?! Azt, hogy „rendben lesz”? Minek mondogatnám? Hazudjak?
– Ha még azt se tudod elmondani beleéléssel, hogy rendben lesz, akkor mit gondolsz, hova fogsz jutni?
– Nem tudom, kárhozatra? – nézett sandán Pepe.
– Fenét! Vagyis, a saját elveszett kárhozatodra, igen. Magadnak tolod el a jövődet. Optimistább légy! S akkor majd lesz esélyed arra, hogy el is érj belőle valamit. De ha még optimista sem tudsz lenni, akkor mégis mit remélsz? Mit gondolsz, mi jut ki neked?
– Hát, amit dob az élet. Úgyse én határozom meg.
– Szerintem meg jobb, ha hozzászoksz ahhoz, hogy az élet azt hozza neked, amit te előtte gondoltál. Most, úgy érzed, hogy kár ezt sulykolnom, mert nálad nem hat. Pedig mindenkinél hat! Nálad is. Tehát tessék mondani ötször, hogy „Rendben lesz ez”!
Pepe elengedte a palánkot, amit épp aggodalmasan vizsgálgatott, majd kelletlenül elkezdte:
– Rendben lesz ez! Rendben lesz ez! Rendben lesz ez! Rendben lesz ez! Rendben lesz ez! – a végére megváltozott az arckifejezése. – Az áldóját! Egészen kezdtem bízni benne már a végén, hogy ez tényleg rendben lesz. Nagy mágus maga, Kapitány!
– Az. Persze, az – mosolygott Ő. – Meg Te is. De tudod mit, ha már így belejöttél, dúdolgasd még kicsit, míg a hajóval matatsz, hogy minden rendben lesz. A dallamot rád bízom.
…
„
