Tollal írni – Megerősítés az utolsó magyar polihisztortól
Ezt a jegyzetet tollal rójuk papírra, így tudunk jól írni. Így van közege annak, ami jön. Ha tudnánk jól gépelni, akkor is tollal írnánk papírra. Mert a számítógép körül egyfajta ihletromboló hatású aura hat.
Jó a számítógép szerkesztésre, átírásra, kis kiegészítésekre, olyan írói munkafázisokra, ahol a hűvös értelem több teret kap. De az elragadtatott, sámán-extázishoz hasonló állapot, ami egy írás születését kíséri, kipukkan, ha érintkezik a számítógép körül terjengő elektroszmoggal.
A jó íráshoz egyfajta révület szükséges, aminek segítségével át tudunk lépni a világok között megnyíló olyan mágikus kapukon, melyek a hűvös, számítógépes értelem előtt zárva maradnak. Az írás úgy jön át egy másik világból, a keletkezés világából. Nem ott írjuk meg, hanem átmegyünk érte. Hiszen
az írás valahol ott már készen vár, ahogy egy régészt várja a lelet.
A kutató leás érte és feltárja. Minél ügyesebb volt a feltárással, annál inkább egyben kerül elő az értékes lelet. Ami ott volt készen, csak várt valakire, aki feltárja a világ számára.
A jó írások, a jó történetek is ilyenek. Ott vannak valahol, készen, az ideák, a történetek szubtilis világában.
Az írói révület átsegít minket ebbe a világba, és elvezet az értékes ’leletig’.
Segít a ’lelet’ feltárásában, és abban, hogy minél sértetlenebb állapotban hozzuk át ebbe a világba. Ezt hogy is lehetne elektronszmogban csinálni? Olyan lenne, mintha egy régész ecset és kislapát helyett útbontó aggregátorral közelítené a leletet. Nyilván úgy is átjöhet belőle valami, de sokkal hiányosabb lenne, mint a töredékes antik szobrok.
Írunk hát tollal.
Szalad a papíron most is, és mindig így tette. Füzetek sora, ákombákom teleírva. Sokkal több utómunka van velük, de fontos, hogy jó legyen az alapanyag.
Mondhatná az elmés megfigyelő, hogy ha csak az elektroszmog a baj, akkor írjunk írógéppel, és úgy olvasható lenne a kézirat. Ennek megválaszolására
kaptunk segítségül a minap egy géniuszt,
az utolsó magyar polihisztort, Lénárd Sándort.
Magyar, mert itt született, és a magyar nyelvet tartotta a legkülönlegesebbnek a sok közül, melyeken beszélt. A dualizmustól a hetvenes évekig ívelő életpályája során élt Magyarországon, Ausztriában, Olaszországban, Brazíliában, és az USÁ-ban. Főként orvosként és patikusként kereste a kenyerét, de író, filozófus, költő, gasztronómus, orgonista, és nyelvész is volt.
Magyarul, olaszul, németül, angolul publikált, latint és ógörögöt tanított, norvégról olaszra fordított. De az hozta el számára a világhírt, és a New York Times bestseller listájának vezetését, amikor latinra fordította a Micimackót. Rajongott a magyar nyelvért, de amikor megkérdezték, melyik az anyanyelve, azt válaszolta, hogy Johann Sebastian Bach. Szenvedélyesen orgonált. Saját házat és patikát akkor tudott venni magának, amikor Bach-témában megnyert egy brazil tévés vetélkedőt.
A második világháborúban Rómában nyomorgott, de ennek köszönhető zseniális olasz szakácskönyve, melyben a receptekkel párhuzamosan tárja fel az olasz néplélek és az antik hagyomány rejtélyeit. A könyv magyar megjelenésekor Weöres Sándor és Károlyi Amy írt neki köszönő levelet, emlékezve húsz évvel korábbi római találkozásukra: „Maga, – aki majdnem minden ízt ismer, az első kortytól az utolsóig, bizonyára nem tőlünk értesül róla, hogy a gyomor emlékezete a legmaradandóbb. Amint a brazil bélyeges repülőpapíron felismerjük a Maga nevét, tüstént aranyszínű leves párái gyűrűznek az orrunk alatt, az itáliai hal-leves arany gyűrűi, … Ó Sándor, örökéletű az a leves, elég rágondolni, s már csillapulnak a gyomor és a lélek éhségei.”
Írásait mindig tollal írta, és itt jön az írógép kérdés. Mikor megkérdezték tőle, miért nem használ inkább írógépet, azt válaszolta, nem lehet, mert
„az írógép írógépül ír”.
Nem lehet úgy rendesen belekerülni az írás áramlatába, ha egy ilyen eszköz közénk áll.
Mit mondott volna, ha látta volna a későbbi korok szövegszerkesztőit?
Jól esett nekünk is ez a megerősítés, mikor a közelmúltban egy érdekes előadáson megismerhettük a magyar polihisztor műveit és életét. Sem polihisztorságban, sem írásban nem érdemes hozzá mérnünk magunkat, de az inspiráló a személyek nem is méricskélésre valók, hanem útmutatónak. Meghozzák a kedvet arra, hogy a toll újra és újra előkerüljön, majd a papíron szaladva rója a betűket, amik áthozzák az értékes gondolatokat és történeteket ebbe a világba, az olvasó számára.
Subscribe
Login
0 hozzászólások