A Veszprém-széli garázstelep és Óbuda kapcsolata ‒ avagy miért nincsenek már békebeli kerthelyiségek 

A Veszprém-széli garázstelep és Óbuda kapcsolata ‒ avagy miért nincsenek már békebeli kerthelyiségek 

Kint mínusz három fok, hó, köd, zúzmara, fagyott világ, „Még egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl”. Csak távoli emlék hogy valaha a szabadban beszélgetve lazítottunk egy kiülős helyen.

Sokan várjuk vissza, és kedveljük a „kiülős helyeket”, melyek ma leginkább az utcára, közterületre kiengedett vendéglátó egységek kisebb-nagyobb teraszai. Viszont

Kerített, szabad tér, fákkal, virágokkal, lugassal, ahol asztal mellé ülhet a megfáradt polgár. Ahogy kimondjuk a szót, „kerthelyiség”, sokunknak mindjárt Krúdy korába nyúlik vissza a fantáziája. A korba, mikor még tele volt hintve kerthelyiséggel az ország, és felmenőink kockás abroszos asztal mellett, szódás üvegek, csattos butéliák, meg öblös sörös korsók mellett ülve múlatták az időt a nyári délutánban, miközben „kiszólt a színkörből a zene”. Ezt a világot már Márai írásai is nosztalgiázva emlegetik. Ha pedig valaki ma akarna egy békebeli kerthelyiséget találni, mondjuk Óbudán, ahol oly sok volt egykor, bizonyosan sokat kellene talpalnia érte. Vagy sokat faggatnia mindentudó barátját, a Google-t, mert nemigen léteznek ma már óbudai kerthelyiségek.

(oké, van tán még kivétel, de már csak visszafogottan van nyitva). Mert a kiülős helyek többségében ma már olyan árakat szabnak, hogy nemigen van ott törzsvendég. Viszont ha a drága helyek gazdáit kérdeznénk, ők arról panaszkodnának, hogy muszáj ezt az árat kérni, mert sokba van az alkalmazott, megy fel a rezsi, főként pedig, magas a bérleti díj. Ma már beépített városrész lett Óbuda egykori kertes széle. Akinek lenne még ott valahol egy kertje vagy udvara, sokkal jobban megérné neki felhúzni oda egy tizenöt lakásos társasházat, mint vacakolni egy kertvendéglővel. Hogy is maradhattak volna így meg az egykori kerthelyiségek?

és ahol anyagilag jó ötlet lehet káposzta helyett valamiféle egyszerű vendéglátást álmodni a kertbe, palánkkal, lugassal elkerítve a többi telken termő zöldségtől. Ahol van bőven hely, és nem kerül sokba hasznosítani. Így hát, ma vagy fizetünk bőséggel, vagy kijutunk valahogy a város szélére kerthelyiséget keresni.

Veszprémben is ez a helyzet. Itt a néhány „sokat kérünk, de van aki megfizeti, legfeljebb nem te” elven működő, szabad térre is települő gasztro-intézmény mellett egyetlen klasszikusabb-féle kerthelyiséget ismerünk. Az épületet még a huszadik század elején a városrészi baráti kör klubhelyiségének építették, így nem meglepő, hogy kerthelyisége valamennyire ma is felidézi a békebeli élményt. Leginkább vasárnap délutánokon, mert egyébként a bulizó diákság serege veszi birtokba.

Volt még egy kortárs hely, némileg vadon körülmények között, mellette

Kiülő helye sajátos keveréke a kerthelyiségnek, és egy lakókocsi-büfé teraszának. Már csak volt ez a kiülő, mert a változás folyik, és amit ez okoz, azt hívjuk nosztalgiának.

De mitől is működött ez a hely? Egyrészt attól, amitől régen az óbudai városszéli vendéglők és iddogálók kerthelyiségei: olcsó területen létesült. Van egy sajátos romantikája, ha egy garázstelep szélén két garázsból alakítanak ki kocsmát, és a mellette lévő bokros-fás térben „kerthelyiséget”. A másik körülmény szintén kiveszőben van a vendéglátásból, tudniillik

Kis pénzért, inkább életformaként. Az ilyen helyek valahogy más atmoszférájúak. Vonzzák a kalandot kereső ifjakat és régebb óta ifjakat. Még az is vonzotta ide őket, hogy messze a legolcsóbb bort mérték itt, ráadásul nem rossz bort, a tulaj személyes felsőörsi beszerzéséből. Ezen sajátos kultúr-közeg, meg főleg a langyos estében hívogató a lugasos asztalok kedvéért tértünk be ide mi is olykor. Kevesebbszer, mint terveztük, mert hát a világ annyi mással tereli el az embert a kerthelyiségek felől. S ez az újabb ok, amiért kevesebb van belőlük.

Elcsodálkozhatunk azon, hogy valaha, a kerthelyiségek hőskorában a hivatalnokok meg melósok

a platánok meg gesztenyék árnyékában. Nem csak vasárnapon, de már hétköznap délután négykor. Csakhogy ők akkoriban hatkor-hétkor kezdték a munkát, s délután időben letették a szerszámot vagy tollat (nem a monitort). Mobiltelefonjuk nem volt, televízió vagy internet sem csábította őket. A híreket, kalandot, podcasteket is megtalálhatták ott a kerthelyiségben, sőt a közönséget szemlélve még a mozit vagy szappanoperát is megkapták.

Helyette képernyő, szék, fotel, telefon, wifi. Ha meg kiülős helyre jutunk, akkor is wifi. Meg a „Hű, ennyit kérnek egy deci borért?”. Így olyan tömegben már nem szoknak rá erre, és lesznek lassan skanzen-számba menően ritkák a kerthelyiségek.

A Veszprém déli szélén működő intézmény is másé már, a kertjét ledózerolták azóta, mert valaki pont ott akart egy leágazó utat építeni.

A változás folyamatos, és valahol természetes is. A kínálat és az igények egymást alakítják. Így ma már a leggyakoribb kerthelyiség-hangulat a privát kertekben és teraszokon alakul ki, kerti party formában. Spontán, átmeneti időre. De internet ott is van. Kockás abrosz és Józsi a pincér már nincs, legfeljebb a „Józsi hozz lécci egy sörnyitót!” hangzik el a műanyag asztal mellől. De még így is jól érezzük magunkat, mert jó megélni a szabadban evős-ivós, beszélgetős időket, melyek az emberiség ősi emlékeit és élményeit idézik fel.

Mire ezt közzé tesszük, már enyhébb az idő, a tíz fokot is elérjük, s a nap is előjött. Ki kéne menni valahova a szabadba! Valami téliesített kerthelyiségbe, ahol van wifi?

A blog feliratkozói most ingyen letölthetik e-könyvben az új regényemet.

Nem leszel leöntve emailekkel, inkább ritkán küldök, de jót.

Subscribe
Visszajelzés
guest
0 hozzászólások
Inline Feedbacks
View all comments
0
Szólj hozzá lent!x