Őseink földje (Porschék földje)

Őseink földje (Porschék földje)

„Vigyék magukkal, míg körülnéznek!” – adta kezünkbe a Káli Medencét bemutató könyvet a kedves szállásadó, mikor először jártunk arrafelé, még ’97-ben. Pedig még nem is egyeztünk meg abban, hogy az ő magán-kempingjében szállunk meg, csak úgy érdeklődtünk. De akkor már tudtuk, hogy visszajövünk, és aznapra itt parkolunk a lakóautóvá alakított kombival, amivel a Balaton Felvidéket róttuk.

A szállásadó tudta, hogy a tájnak nem tudunk ellenállni. Hogy visszajövünk, nem csak az ő udvarába a köveskáli faluszélen a Henyei út mellé, hanem erre a tájra is. Azt talán nem sejtette, hogy ilyen sokszor.

A kapott könyvet forgatva, a sok „Kálla” nevű helyet, falut, romot bejárva megtudtunk valami fontosat. Ez az egész, Káli Medencének nevezett kultúrtáj egykor a Kál Nemzetség szállásterülete volt a Honfoglalás után. (Legalábbis darab ideig, mert a Kál Nemzetség Koppányt támogatta a trónviszályban, s ezt az első király utóbb nem nézte jó szemmel)

Minket, mint „Kállai-gyerekeket” euforikusan járt át a felismerés: Ez itt őseink földje!

El is határoztuk hamarosan: Ide kell költözni! Évekig kóboroltunk aztán rendszeresen vissza erre a csodavidékre a múltja, tája és bora miatt. Kedves helyiekkel is megismerkedtünk, akik a szerény borturizmus mellett éldegéltek ebből-abból. Hanem idővel letettünk arról, hogy mi is itteniek legyünk. A lendület elakadt a nyugati ingatlanvásárlók által felhajtott árak és a kezdő közgazdászok előtt álló helyi pályalehetőségek között feszülő ellentmondás szögesdrótjában.

De megismertük a táj kis részleteit, hoztunk ide másokat is éveken keresztül. Mára azt mondhatjuk, ez nem csak az őseink földje, de a mi földünk is. Nem mintha őseink jogán megigényeltük volna valami nagy történelmi kárpótlásban (ami I. István királyig visszamenőleg elég bonyolult eljárás lett volna), hanem mert szívvel-lélekkel a miénk.

Lelkes pestiből veszprémiek lettünk hamarosan, nem pedig szentbékkállaiak. Mégis tudunk olyan szentbékkállait, akinek se szíve, se lelke nem húz oda a fáradt, szenvtelen turista-kiszolgálásban. De ezt is meg tudjuk érteni. Nem rajongani jár oda, hanem dolgozni.

Egyébként, mióta veszprémiek lettünk, mi is többször suhantunk csak úgy át a csodás tájon valami hivatalos- vagy magánügy által hajtva, mint ahányszor direkt oda mentünk. A távoli mesevidék közeli mesevidék lett, itt van „a kertek alatt”, ahova nagy tervezgetés nélkül is bármikor mehetünk. Úgy tíz évig jártunk is még, de a látogatások ritkultak.

A megállás nélküli, sietős medence-átrohanások közben két dolgot vettünk észre. Egyrészt mindannyiszor elhatároztuk, hogy legközelebb úgy jövünk, hogy legyen időnk megállni is. Másrészt a tájban egyre több helyen kezdtük észrevenni a kétezres években induló, és a kétezertízes években szárba szökött borkultúrális forradalom nyomát. Csinos kőházak, udvarok, új és felújított pincék, éttermek tűntek fel sorra, mind takarosságot, és fizetőképes keresletet sugallva.

Aztán azon kellett kapnunk magunkat, hogy a netes portálokon keresztül többet tudunk a fellendülő Balaton Felvidék boréletéről, felkapott helyeiről, az új-Provance-jelenségről, mint saját tapasztalatból. Ekkoriban hallottuk egy veszprémi barátunktól a meglepő kijelentést is: „Köveskálon nyáron már több az egy négyzetméterre jutó Mercedes és Porsche, mint Pesten”.

Persze, nem a helyiek vették, hanem a Pestiek hozták oda. Mint turisták, meg mint bebírók. Bebírónak mondják errefelé az odaköltözőt. A „gyüttment”-től legalábbis szebb, bár a helyiek ugyanazt értik alatta. Nagyra nem tartják, de azért jól megélnek a kiszolgálásukból. Viszont a “porschések” el is rontották sokukat. Természetes ma már, ha ide jössz akkor „virítod a lóvét vastagba” itt is ott is. Bár jó ellenpélda az egykori iskola helyén kialakított turistaszállás és kemping, ma már errefelé nem a kombiban alvó turistákhoz vannak szokva.

Közgazdász-énünk azért örömmel tapasztalta a fejlődés eme jeleit, a Káli Medence GDP-jének emelkedését. Tán nem pont erre gondolt valaha egyetemi konzulensünk, mikor arra kért, gondolkodjunk el, milyen ipart lehetne hozni a Káli Medencébe, segíteni az ottaniak boldogulását.

A prémium turizmus lett a válasz. Végül is, ipar. A tömegturizmushoz képest csak annyira, mint a kézművesség az öntödéhez képest. A helyieknek minden esetre lehetőségeik nyíltak belőle. Fellendült hát, s más lett a hely, mint amilyennek huszonpár éve felfedeztük, tizenpár évig megismertük. Tetszik, nem tetszik, ilyen. S ez valahol jó.

De ami nem változott, az a bennünk dagadó büszkeség, amikor elautózunk a Kerekikáli Domb mellett, melynek tetején valaha a Kál Nemzetség birtokközpontjának vára állt. Meg a büszkeség, amit érzünk, ha erre kalauzolt vendégeink elismerik, milyen sokat tudunk a hely múltjáról, jelenéről, apró részleteiről. És a büszkeség, ami elfog, ha megmutatjuk barátainknak a kilencven évvel ezelőtti, Cholnoky-féle Balaton földrajz-könyv vonatkozó fejezetének címét: Kállai Medence.

.

Tetszett? Olvass még Balaton-Felvidék vagy Balaton témában!

close

A blog feliratkozói most ingyen letölthetik e-könyvben az új regényemet.

Nem leszel leöntve emailekkel, inkább ritkán küldök, de jót.

Subscribe
Visszajelzés
guest
4 hozzászólások
Inline Feedbacks
View all comments
Kocsisné Pálffy Gabriella
Kocsisné Pálffy Gabriella
5 hónapja

Ebből az írásból is sok új ismeretet szereztem. Köszönöm.

Vincze Peti
Vincze Peti
5 hónapja

Jó kis írás. A kombis utazgatásért irigyellek, nekünk ilyen nem.adatott meg, cserébe sokat couchsurföltem. De itthon is jó lett volna jobban szétnézni.

4
0
Szólj hozzá lent!x
()
x