Őseink földje (Porschék földje)

Őseink földje (Porschék földje)

„Vigyék magukkal, míg körülnéznek!” – adta kezünkbe a Káli Medencét bemutató könyvet a kedves szállásadó, mikor először jártunk arrafelé, még ’97-ben. Pedig még nem is egyeztünk meg abban, hogy az ő magán-kempingjében szállunk meg, csak úgy érdeklődtünk. De akkor már tudtuk, hogy visszajövünk, és aznapra itt parkolunk a lakóautóvá alakított kombival, amivel a Balaton Felvidéket róttuk.

A szállásadó tudta, hogy a tájnak nem tudunk ellenállni. Hogy visszajövünk, nem csak az ő udvarába a köveskáli faluszélen a Henyei út mellé, hanem erre a tájra is. Azt talán nem sejtette, hogy ilyen sokszor.

A kapott könyvet forgatva, a sok „Kálla” nevű helyet, falut, romot bejárva megtudtunk valami fontosat. Ez az egész, Káli Medencének nevezett kultúrtáj egykor a Kál Nemzetség szállásterülete volt a Honfoglalás után. (Legalábbis darab ideig, mert a Kál Nemzetség Koppányt támogatta a trónviszályban, s ezt az első király utóbb nem nézte jó szemmel)

Minket, mint „Kállai-gyerekeket” euforikusan járt át a felismerés: Ez itt őseink földje!

El is határoztuk hamarosan: Ide kell költözni! Évekig kóboroltunk aztán rendszeresen vissza erre a csodavidékre a múltja, tája és bora miatt. Kedves helyiekkel is megismerkedtünk, akik a szerény borturizmus mellett éldegéltek ebből-abból. Hanem idővel letettünk arról, hogy mi is itteniek legyünk. A lendület elakadt a nyugati ingatlanvásárlók által felhajtott árak és a kezdő közgazdászok előtt álló helyi pályalehetőségek között feszülő ellentmondás szögesdrótjában.

De megismertük a táj kis részleteit, hoztunk ide másokat is éveken keresztül. Mára azt mondhatjuk, ez nem csak az őseink földje, de a mi földünk is. Nem mintha őseink jogán megigényeltük volna valami nagy történelmi kárpótlásban (ami I. István királyig visszamenőleg elég bonyolult eljárás lett volna), hanem mert szívvel-lélekkel a miénk.

Lelkes pestiből veszprémiek lettünk hamarosan, nem pedig szentbékkállaiak. Mégis tudunk olyan szentbékkállait, akinek se szíve, se lelke nem húz oda a fáradt, szenvtelen turista-kiszolgálásban. De ezt is meg tudjuk érteni. Nem rajongani jár oda, hanem dolgozni.

Egyébként, mióta veszprémiek lettünk, mi is többször suhantunk csak úgy át a csodás tájon valami hivatalos- vagy magánügy által hajtva, mint ahányszor direkt oda mentünk. A távoli mesevidék közeli mesevidék lett, itt van „a kertek alatt”, ahova nagy tervezgetés nélkül is bármikor mehetünk. Úgy tíz évig jártunk is még, de a látogatások ritkultak.

A megállás nélküli, sietős medence-átrohanások közben két dolgot vettünk észre. Egyrészt mindannyiszor elhatároztuk, hogy legközelebb úgy jövünk, hogy legyen időnk megállni is. Másrészt a tájban egyre több helyen kezdtük észrevenni a kétezres években induló, és a kétezertízes években szárba szökött borkultúrális forradalom nyomát. Csinos kőházak, udvarok, új és felújított pincék, éttermek tűntek fel sorra, mind takarosságot, és fizetőképes keresletet sugallva.

Aztán azon kellett kapnunk magunkat, hogy a netes portálokon keresztül többet tudunk a fellendülő Balaton Felvidék boréletéről, felkapott helyeiről, az új-Provance-jelenségről, mint saját tapasztalatból. Ekkoriban hallottuk egy veszprémi barátunktól a meglepő kijelentést is: „Köveskálon nyáron már több az egy négyzetméterre jutó Mercedes és Porsche, mint Pesten”.

Persze, nem a helyiek vették, hanem a Pestiek hozták oda. Mint turisták, meg mint bebírók. Bebírónak mondják errefelé az odaköltözőt. A „gyüttment”-től legalábbis szebb, bár a helyiek ugyanazt értik alatta. Nagyra nem tartják, de azért jól megélnek a kiszolgálásukból. Viszont a “porschések” el is rontották sokukat. Természetes ma már, ha ide jössz akkor „virítod a lóvét vastagba” itt is ott is. Bár jó ellenpélda az egykori iskola helyén kialakított turistaszállás és kemping, ma már errefelé nem a kombiban alvó turistákhoz vannak szokva.

Közgazdász-énünk azért örömmel tapasztalta a fejlődés eme jeleit, a Káli Medence GDP-jének emelkedését. Tán nem pont erre gondolt valaha egyetemi konzulensünk, mikor arra kért, gondolkodjunk el, milyen ipart lehetne hozni a Káli Medencébe, segíteni az ottaniak boldogulását.

A prémium turizmus lett a válasz. Végül is, ipar. A tömegturizmushoz képest csak annyira, mint a kézművesség az öntödéhez képest. A helyieknek minden esetre lehetőségeik nyíltak belőle. Fellendült hát, s más lett a hely, mint amilyennek huszonpár éve felfedeztük, tizenpár évig megismertük. Tetszik, nem tetszik, ilyen. S ez valahol jó.

De ami nem változott, az a bennünk dagadó büszkeség, amikor elautózunk a Kerekikáli Domb mellett, melynek tetején valaha a Kál Nemzetség birtokközpontjának vára állt. Meg a büszkeség, amit érzünk, ha erre kalauzolt vendégeink elismerik, milyen sokat tudunk a hely múltjáról, jelenéről, apró részleteiről. És a büszkeség, ami elfog, ha megmutatjuk barátainknak a kilencven évvel ezelőtti, Cholnoky-féle Balaton földrajz-könyv vonatkozó fejezetének címét: Kállai Medence.

.

Tetszett? Olvass még Balaton-Felvidék vagy Balaton témában!

close

A blog feliratkozói most ingyen letölthetik e-könyvben az új regényemet.

Nem leszel leöntve emailekkel, inkább ritkán küldök, de jót.

Subscribe
Visszajelzés
guest
4 hozzászólások
Inline Feedbacks
View all comments
Kocsisné Pálffy Gabriella
Kocsisné Pálffy Gabriella
10 hónapja

Ebből az írásból is sok új ismeretet szereztem. Köszönöm.

Vincze Peti
Vincze Peti
10 hónapja

Jó kis írás. A kombis utazgatásért irigyellek, nekünk ilyen nem.adatott meg, cserébe sokat couchsurföltem. De itthon is jó lett volna jobban szétnézni.

4
0
Szólj hozzá lent!x
()
x