A Balaton leghíresebb mestergerendája

On: 2020.06.04.

Ahogy bementünk az étterembe, egyből a mennyezetet néztük. Megvan-e a mestergerenda? Mindebben semmiféle építészeti szempont nem vezérelt, bár szegről-végről azok is vagyunk, szakközépiskolai fokon. Mindössze a hagyomány ismerete miatt vetült oda a pillantás.

Valaha a vármegyéket szinte országhatár-szigorral választották el a határok. S valaha itt a Balatonnál máshol voltak a megyehatárok, mint ma. Zala megye nem csak délnyugatról rövidült meg azóta – hisz már nem a varasdi Dráva-hídfőig ér arrafelé –, de keletről is eltűnt belőle a teljes Északi part. Ki tudja, miért alakult ki valaha ez a hosszúkás forma, végig a Balaton fölé nyúlva! Végül is a Balaton-felvidék klímája Zalához közelebb áll, mint Veszprém megyéhez. Bár nem hiszem, hogy az Árpádok idején ezt vették volna figyelembe. De akármit is, a Huszadik Század közepétől a Balaton felvidék átkerült Zalától Veszprémhez.

Előtte kilencszáz évig viszont Zala megye keleti határa Almádinál találkozott Veszprém megyével. Valamelyik Veszprémi Püspök (talán jelképezve a mindkét megye feletti püspöki fennhatóságot) egyenesen a határra építtetett egy csárdát, melynek fő tetőgerendája a Balatonra merőlegesen, pontosan a határ fölé került. Alatta hosszában az asztal. Egyik oldalán a csárdában Zala megye, másikon Veszprém megye.

Ismerjük a legendát Eötvös Károly Nagy Balatonos Könyvéből. A legendát a betyárokról, akik, ha a zalai pandúrok jöttek, átültek békében az asztal veszprémi oldalára, és viszont. Mikor belépünk, ezért keressük hát az egy nagy gerendát, de kettőt találunk. Új építésű étterem ez. Talán a régi hagyományt ötvözték az új szokással, ami szerint két határvonal közt van egy „senki földje”. Vagy csak nem ismerik ezt a régi sztorit, mint ahogy a régi sztorikat kevesen ismerik. Pedig milyen fontos lenne!

Annyira így gondoljuk, hogy néhány évvel később saját erőből nekiállunk újra kiadni az Utazás a Balaton körül-t, a Nagy Balatonos Könyvet. A kiadás hevében könyvbemutatót is szervezünk a Megyei Könyvtárba. Eszünkbe jut megint az almádi vendéglős. Meghallgatja az ötletet, szerencsére tetszik neki.

Bemutató után együtt vendégeljük meg a kiemelt vendégeket, és a kis teremben, kétoldalt – egyúttal az asztal két oldalán – ott díszeleghet a két felirat: „Veszprémi oldal”, „Zalai oldal”. Mi, mai betyárok, vidáman átmehetünk hol erre hol arra az oldalra.

A könyv újra sikeres lett, s vele a legenda is szárnyra kelt újra. Megint egyre többen ismerik a régi sztorikat. Szándékosan nem anekdotát írok, mert azt hihetné egy-két felületesebb olvasó, hogy régen, régi emberek, valaha ásatag régi történeteket meséltek egymásnak. Pedig akkor az volt a most, és az akkori kortársak éltek benne, akik ugyanúgy sztoriztak, mint mi most. Mindössze volt egy szebb neve, az anekdota.

„Csak az emberek öregszenek, a világ mindig fiatal marad.” – mondja ugyanez a kiváló írónk.

Örülünk, hogy újra sokan olvassák őt, s annak is, hogy ha ma betérünk ugyanebbe az étterembe, minden étlapon ott olvasható az egykori mestergerenda története.